Magyar költészet: A lélek nyelve évszázadok óta
1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük a költészet napját.
„Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”– írja József Attila
A magyar költészet gazdag és sokszínű irodalmi hagyomány, amely évszázadokon át kísérte a magyar nép történelmét, harcait, álmait és belső világát. A vers a magyar lélek kifejezőeszköze: egyszerre lázadó és szelíd, hazaszerető és kérdező, játékos és mélyen elgondolkodtató.
A vers az egyik legszemélyesebb művészi forma. Néhány sor képes felidézni egy érzést, egy emléket, vagy akár egy egész korszak hangulatát. A magyar költészet éppen azért él tovább, mert mindig képes volt megújulni, miközben hű maradt az emberi lélekhez. A vers nemcsak olvasnivaló – párbeszéd a múlttal, a jelennel és önmagunkkal.
A magyar költészet története egy különleges utazás – a népi imádságoktól a modern slam poetry-ig. De egy dolog változatlan: a vers mindig tükröt tart az emberi szív elé.
Az Apáczai Csere János Könyvtár Felsőfokú Szakképzési Intézetét kiszolgáló multifunkciós fiókkönyvtárában tematikus hét keretén belül tisztelgünk a magyar költészet napjának.
A vers bennünk él
Szavakból szőtt, régi dallam,
csendben zeng ma is a falban,
Petőfi tűz, Ady villám,
Arany balladája trilláz.
A Duna partján rímet suttog
fáradt idő, múltba futott.
József Attila szeme néz ránk,
mint tükör, ha belénk látnánk.
Táncol a szó Lackfi nyelvén,
nevet rajta nagy és gyermek,
költészet ma is úgy pendül,
mint húron, ha érzés remeg.
Nem dísz – kenyér ez, só, imádság,
lelki térkép, titkos ország.
Hol a sorok közt mi is élünk,
s a versben újra megszületünk.
